18
már
Hókristály-metamorfózis a hűséges Scarbantia partjainál
Luka Enikő

Persze, már megint az „átkozott” bor, amiért hajlandóak vagytok a legzordabb időjárásban is elmenni bárhová. Egyfajta szövődményként beutazzátok eközben az országot, meg egy csomó olyan helyre eltévedtek, ahova egyébként talán soha.
A lényeg már megint a részletekben csücsül: együtt boroztunk Sopronban!

Amikor kísért a múltad.

Valukém, a mi babzsákfotelharcos borforradalmárunk már jó ideje rágcsálta a cimpánkat, hogy most már akkor Sopron! Mert ez neki személyes ügy, nem is kicsit. Oda járt suliba, végigszűrte a jobb kocsmákat, volt ahol saját korsója is volt, de nagyjából minden valamirevaló ivóban ismerték az ő gyermeki ábrázatát és gyors kezét, amivel a csocsólabdát csavarta be a sörtől-bortól dülöngélő dejákok kapujába. (Gyorsan hozzá kell tegyem, hogy azért ez nem manapság volt, a kocsmák kocsmábbak voltak, az emberek tán türelmesebbek egymáshoz, és emósok sem voltak még akkoriban…)
A tanulmányokon és a barnaszofi füstjén kívül Valukém még valami fontosat magába szívott Sopronban: a vörösbort. Ennek hatására aztán kifejlődött benne az ő saját vörösbor-ideája, ezért az akkori élmény és a mai napig felidézett-vágyott, néha tipizált stílus rátelepedett az ő ízlésére, ennek hatására pedig megindult a hosszadalmas, egoista kutatómunka: „Megtalálni az én soproni vörösboromat, vagyis inkább vörösboraimat újra!”
Vagyunk ezzel így sokan, mármint akik kóstolunk/iszunk ugye néha napján úgy rendesen. Van egy élmény, meg egy bor, amelyek ha jó időben találkoznak egymással, akkor csúnya módon belé karcolódnak az emberfia lelkének egy kis zugába és utána néha hajtani, keresni kell ezt az érzést újra, (nem az alkohol a lényeg természetesen) mert ez a valami olykor azt mondja, hogy állj meg egy pillanatra, figyelj oda, figyelj befelé, mert most valami történt: valamivel találkoztál önmagadban! Lehet, hogy istennel, akit teljesen józanul nem veszel észre eléggé? Talán igen, vagy valami mással, de az biztos, hogy valami harmóniával, valami egyensúllyal, valami szépséggel és valami izgatottsággal. A patetikus hangvételért elnézésüket kérem, mán hogy így próbálkozom elklimpírozni lelkem legbelső sussanásait,
csak hát ezt el kellett mondanom, hogy értsék, mennyire fontos ez a momentum, és hogy az egyetlen ital, ami ezt a hatást tudja: a bor.

 

2010-es élményvadászataink sorában elsőként tehát – Valukém hosszas rábeszélésére – Sopronban kötöttünk ki. Persze olyan nagyon azért senkit nem kellett meggyőzni, mert Sopron még bortúra nélkül is éppen elég látnivalót rejt, ahol lehet is és érdemes is sétálgatni, nézelődni, kávézgatni, még akkor is, ha valakinek csak néhány szabad óra áll a rendelkezésére.

A nagy kékség

Sopron és a Kékfrankos szőlőfajta neve annyira összeforrt már, hogy ez valami olyasféle párhuzam, mint mondjuk a somlói juhfarké, csak azzal a különbséggel, hogy a kékfrankos mindegyik vörösbort termő borvidékünkön fellelhető, sőt talán még őrzi is mennyiségéből adódó, elsőszámú pozícióját a Magyarországon termesztett kékszőlők között.
A fajtából kétség kívül sok van a soproni borvidéken (is), de én mégsem teljesen értem a soproni borászok kékfrankos-mániáját, sőt úgy összességében a vörösborhoz kapcsolódó eltántoríthatatlanságukat sem értem. Amikor pedig ezt soproni embereknek szóvá teszem, (nem úgy, mint kritikát, csak, mint kérdést, vagy véleményt) úgy néznek rám, mintha legalábbis a szőlőikbe akarnék kirohanni egy visító láncfűrésszel.
Nem ágálok én a soproni vörösborok, hát még a kékfrankos ellen, csak nem értem, hogy a fehérbor meg miért oly kevés, vagy miért van úgy arrébb, hátrébb tolva, holott a régmúltban a vidék egyértelműen fehérboros volt, és ennek okai nyilván a Soproni Borvidék adottságaiban is keresendők.
Én úgy érzem, hogy több soproni fehérbort kellene, hogy igyunk, és nem a vörös kárára, pont. Aztán lehet, hogy ez csak az én bor-rövidlátásom, és csak engem érdekelne, hogy milyen lehet egy soproni olaszrizling, vagy egy furmint. Mert, még ha vannak is ilyenek, (nem „csak” pl. pinot blanc meg veltelíni) nehezebb velük találkozni egy áruházban, vagy akár egy borkereskedésben, mint magával a Dalai Lámával.


Na, de eddig az elmélkedés a soproni borügyről. A gyakorlat azért mégis csak igazolja azokat a soproni borászokat és boraikat, akiknek a vörösborai etalonként bukkannak fel kicsiny országunk vörösboros térképén, egy amúgy nem túl könnyű, és nehezen összehasonlítható mezőnyből, ahol villányi, szekszárdi, vagy épp egri kollégáik is tanyáznak.

Valukém gondos térítőmunkájának hála pedig, néha-néha asztalunkra kerül egy-két igazi és egyedi soproni vörös.

Végül is nekünk a soproni kémkedésünk okán a Luka Pincészetre esett a választásunk, a másik ötletünk Weninger pincészete volt. Kettő túrát azonban megint nem mertünk összekapcsolni, mert akkor újra az a vicces helyzet állt volna elő, hogy hordágyon kellett volna magunkat hazaszállítani egy erőteljes másnapon.

A Luka Pincészet azért, mert nagyon jókat kóstoltunk tőlük eddig, de úgy is mondhatnám, hogy csak nagyon jókat. Magasra van helyezve náluk a mérce, aprólékosan, okosan építkezve haladnak előre, nem akarnak tíz hektárokat, inkább a minőséget kívánják megőrizni mindenáron.

Luka Enikő az apai örökséget vitte tovább és azt hiszem, hogy nagyon fontos dolgot tett/tesz: édesapja halála után sem adta fel az álmokat és megy tovább a megkezdett úton, nem is kevés sikerrel.
Nagy feladat továbbmenni és nehéz ügy fennmaradni.
Enikő tehát továbbment és azóta rengeteg dolog történt: a pincészet komoly nevet szerzett magának, elkészült már az új pince és kóstolóhelyiség is, és mindeközben Enikő is sokat tanult és mind a mai napig kimegy a szőlőbe, metsz, zöldmunkázik, szüretel, és szerintem ezek nagyon fontos ténykedések, mert szerencsés esetben nem engedik elszállni az embert.

Érzésem/érzésünk szerint Enikő boraival kiérdemelte, hogy egy meglehetősen szűk borkészítői kör tagja legyen Magyarországon. És, még ha jó is a marketing, szépek is címkék, elegáns is a kóstolóterem, ez mind-mind nem lenne elég az „elit klubhoz” tartozáshoz, ha a borok nem lennének jók.

  Egy kis történelem

Sopron környéket valaha illírek lakták, majd az i. e. IV. század közepe táján kelták alapítottak itt várost. Tőlük származik a Scarbantia név, amit az időszámításunk kezdete környékén ide települő, római kereskedőkből és veteránokból álló új lakosság is átvett.

Sopron 1073-ban, Salamon uralkodása idején lett szabad királyi várossá; később pedig további előnyöket is kiharcolt magának. Mátyás király 1464-ben aranybullával ajándékozta meg, melyben szabadalmait megerősítette, s később más magyar uralkodók is hasonlóan cselekedtek. Az egyik legjelentősebb kiváltságot 1715-től élvezhették a soproniak – az ez évi XXXVI. törvénycikk kimondta: „A város területén kívül termelt borok edényenkinti eladását s kimérését pedig (amennyiben az a város, főképen csak a borból s annak elárusításából tartja fenn magát, különös tekintettel az e mozgalmak alatt bizonyított hűségére is) megengedni nem lesz köteles.” Sopron ettől kezdve tehát nem kellett, hogy beengedje a konkurenciát jelentő idegen borokat. Az első szőlővenyigéket vélhetően a rómaiak, vagy talán még korábban a kelták hozták e területre, és hamar bebizonyosodott, hogy a helyi természeti adottságok igencsak kedveznek a szőlőtermesztésnek. Hozzá kell tenni: bár manapság mindenkinek a kékfrankos jut eszébe Sopronról, ez a borvidék hagyományosan fehérbort állított elő; a vörösbor csak a XIX. század során kezdett tért hódítani. A németajkú gazdák más borvidékekkel ellentétben a pincéket nem a szőlőhegyekbe, hanem saját városi házaik alá építették; s jellemző volt rájuk az is, hogy szőlőjükbe, a szőlősorok közé babot ültettek.
Úgy is nevezték őket: Bohnenzüchterek, vagyis babtermelők, ami a magyarok száján idővel „poncihterek”-ké alakult. Az ő tevékenykedésük nyomán vált a Sopron vidéki gasztrokultúra máig is fontosnak számító két elemévé a babos ételek sora és a bor. A kékfrankosnak egyébként szintén megvan a maga legendája. E szerint a napóleoni háborúk idején, 1809-ben francia katonákat kvártélyoztak be a soproniakhoz, akik a rájuk rótt kötelező ellátmány megadásán túl üzleti alapon biztosították a sereg borutánpótlását. A katonák részben fehér színű háborús pénzzel rendelkeztek, melyet a hadikiadások fedezésére készíttetett Napóleon, részben pedig régebbről származó, értékesebb kék színű pénzzel, kék frankkal. Legjobb boraikat persze csakis kék frankért mérték a poncihterek – s állítólag innen származna az ismert minőségi vörösbor elnevezése is. (Forrás: azutazo.hu)


A vigyorgó hókristályok

Ja, merthogy azok mi lennénk, vagyis voltunk. Olyan zord és kellemetlen idő kerekedett ugyanis a túra napján Sopronban és környékén, hogy már a városnézés, a Gyógygödör és egy cukrászda meglátogatása közben is sikerült bőrig áznunk.
Aztán a buszpályaudvar felé vettük az irányt, hogy elinduljunk Fertőrákosra, a Luka Pincészethez.
Egy darabig minden jól is alakult, de bennem már valahogy ott volt a sejtés, hogy úgysem fog ez olyan simán menni, mint ahogy Valukém elgondolta, mert nekünk nem olyan a formánk, hogy minden simán menjen.
Leszálltunk a buszról valahol a nagy semmiben, mert egy idős néni azt mondta, meg a Valukém is azt mondta. Már sokadik alkalommal jövök rá: nem szabad hinnünk minden idős néninek! Talán ez az idős hölgy (esetleg vasorrú bába, illetve gonosz banya) akarattal vezetett minket félre. El is képzeltem, ahogy ül fönn a meleg buszon és kajánul röhög rajtunk a fejkendője alól, majd a párát letörölve a busz ablakáról, felénk nyújtja görcsös középső ujját. Persze nincs itt semmi gerontofóbia kérem, csak azt mondom: legyetek óvatosak a túlságosan kedves idős nénikkel, mert mindig készülnek valamire, vagy esetleg a megromlott vaníliás cukrukat akarják elcserélni műfogsor-rögzítő pasztára.

Nos, elindultunk a zuhogó havas esőben először lefelé. Valukém telefonál egyszer, kétszer, majd kiderül, hogy nem jó az irány. Akkor elindulunk felfelé, Valukém ismét telefonál, és mint egy eszelős úgy vágtat elöl, mi – a többi marha – meg utána. Az út meredek, autók cikáznak fel és le, mi meg csak nem akarunk odatalálni.
Végül már majdnem odaérünk, addigra viszont Luka Enikő is megszán minket és legurul értünk autóval.
Két részletben érkezünk meg, némelyek teljesen átázva.
A fogadtatás kedves, belépve Gergő borász köszönt bennünket, meg egy közepesen bemelegedett vaskályha, de a tepertőkrémes kenyér kiváló, úgyhogy kezdenek helyreállni a dolgok…
A kóstolóhelyiségből -ízlésesen egy üvegfallal leválasztva- látszik a „pince” , a munkaterület, ami igazándiból nem is pince, inkább érlelő-tér, viszont nagyon rendben van, tiszta, átlátható. Miközben az ember kóstol, diszkréten lehet szemezni a hordókkal, igazán praktikus.

Vörösödünk…

A kezdésnek szánt bor egy rosé volt, ami szerintem még útkeresésben van, mert ahhoz nem elég friss, hogy üdítő-szerű rosé legyen, ahhoz viszont nem elég összetett, hogy bármi más.
Az ezt követő folytatás viszont hibátlan és magas szintű borokról szólt, mi nagyon örültünk. Most el is tekintek itt a részletesebb leírásoktól, inkább csak az érzéseinket vetem billentyűzetre. A Luka borok arányai egészen mesteri módon lettek eltalálva, de ez sem lehet véletlen, (és elképzelhető, hogy jókora része van ebben a pincészet egy elismert Osztrák barátjának/tanácsadójának is) mert mindegyik nagyon itatja magát, nyoma sincs nehézségnek, éretlenségnek, bántó savaknak, túlzott cserességnek. A hordókezelés is mértékletes és elegáns. A borokból nem lóg kis semmi és semmi nem tűnik soknak, vagy túlzónak. Akár kékfrankosról, akár pinot noirról van szó, határozottan érvényesül a fajtajelleg, a gyümölcsösség, a finom savkészlet, az elegancia és lekerekedettség.
Enikő – nem ok nélkül - különösen büszke a zweigeltre, amiről itt nem mondható el, hogy valami kékfrankos-kistestvér lenne. Ehhez persze azért jócskán kell a hozamát korlátozni, mert a zweigelt sokat tud teremni, ha hagyják. (Hasonló kaliberű zweigelthez eddig talán csak Egerben volt szerencsénk az Orsolya Pincében.) A tartalmas és fűszeres kékfrankos, a légies és hosszú merlot vagy a személy szerint nekem legjobban tetsző sűrű szövetű cabernet sauvignon-zweigelt házasítás szintén mélyreható élmény volt. Olyan borok ezek, amiket legszívesebben minden nap eliszogatnánk, de ahhoz azért kicsit drágák és nincs is annyi belőlük.(Szerencsére) Szóval, ha Luka Enikő stílusa a komoly soproni vörösbor stílusa, nevezetesen, hogy úgy marad komplex és tartalmas, hogy mindeközben nem nehéz és nem súlyos, akkor örömmel jelenthetem, hogy ezt a stílust nagyon lehet szeretni. Bár nyilván az a legjobb, ha azt mondjuk, hogy ez a nem kevés, finomra hangolt vörösbor a Luka Pincészet stílusa. Egy biztos: ha valaki képes és hajlandó arra, hogy néhány kedves barátjával karöltve összehasonlítson egymással jónak mondott vörösborokat az ország legkülönbözőbb pontjairól, akkor érdemes abba a sorba egy Luka Enikő bort is elrejteni, mert ez olyan más… Ettől még mi vakteszten valószínűleg nem kóstolnánk ki, (azt meghagyjuk a mászterofvájnoknak) de biztosan befelé néznénk tőle egy-két percig, ahogy írtam ezt néhány sorral feljebb megfialt ömlengéseimben.

A kóstoló jó hangulatban zárult és Enikő gondoskodott róla, hogy eljussunk a buszmegállóig, amit ezúton is köszönünk. Ezen a ponton az este számunkra még nem ért véget, mert látogatást tettünk a Soproni Borok Háza nevezetű vendéglátóipari egységben. Majd némi további nedű és abrak felvételét követően, Gergő borász idegenvezetésével kicsit belemerültünk a soproni éjszakába. Végül látogatást tettünk egy olyan diszkó-szerű képződményben, ahol egy nagyon nagy hajú, minden bizonnyal bizonytalan szexuális identitású és bizonytalan hatástartalmú szereket fogyasztó, bohóc-szerű dj tolta a zenét, amit valószínűleg ő élvezett a legjobban, de azért mi is.

Hosszú egy nap volt, jó volt, szép volt és hát persze, hogy visszatérünk!

By Zolikém

 

galé‚ria‚
Buszmegállós kép
innen - onnan
 
Szeptember közepétől forgalomba kerültek a szekszárdi palackokba letöltött tételek, így közelről is megcsodálhatjuk az egységes üveget, amelybe kizárólag kadarka, kékfrankos és bikavér kerülhetett.
Szélesíti képzési palettáját a Debreceni Egyetem.
Jó minőségű a termés, de az egyszerűbb borok nagy része Olaszországból jön majd - mondta a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának főtitkára a 180 percben.
Csaknem kétszáz pincészet borait kóstolhatják meg a látogatók szerdától vasárnapig, a rendezvény középpontjában idén a fiatal borászgeneráció áll.